Azonosítottuk az ipolytarnóci ősmaradvány-lelőhelyet megőrző vulkánkitörést
A hatalmas, robbanásos kitörés négy fázisban zajlott le mintegy 17,2 millió évvel ezelőtt Ipolytarnóc közelében. A kitörés forrása Egertől délre volt, és az első, rendkívül energikus torlóár – több mint 80 km-t megtéve – legfeljebb néhány tíz perc alatt érte el Ipolytarnócot - mondta Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE Természetföldrajzi Tanszék vezetője. A magma külső vízforrással - pl. tó, rétegvíz - érintkezett, ami miatt viszonylag hideg közeg volt., így Ipolytarnócon a kutatók már csak kb. 150 °C-t rekonstruálnak,
éppen ez tette lehetővé az ottani vízparti környezet vegetációjának: fatörzseknek, leveleknek a megőrződését,
és ez a nedves hamu takarta be a százszámra megőrződött híres lábnyomokat is. A kitörés záró fázisát az összeomló kitörési oszlopból lezúduló piroklaszt-ár jelentette; ez is kis hőmérsékletű volt, a lerakódott tufa mindenütt tele van faszén-maradványokkal.
A megőrződött piroklasztitok tényleges előfordulásai alapján extrapolált vastagságértékek méterben.
A VEI≥7 kitörés felszínen csak hézagosan megőrződött anyagtömege a Bükkaljától a Mátralábáig, illetve északnyugati irányba Ipolytarnócig nyomozható (összesen mintegy 100 km3-nyi tufaanyag). Ez vetekszik Szantorini késő bronzkori „minószi” kitörésének térfogatával – mi több, az utólagos eróziót figyelembe véve a tényleges térfogat ennek akár többszöröse is lehetett.
Az Eger-Ipolytarnóci kitörés eseménysztratigráfiája, a megőrződött rétegek jellemvonásai – nemzetközi példákkal egybevetve – azt sugallják, hogy
a heves, robbanásos kitörés kis hőmérsékletű, de nagy energiájú piroklaszt-sűrűségárral indult,
mely legfeljebb néhány tíz perc alatt igen nagy területet érintett és drasztikus hatást gyakorolt az ökoszisztémára. Ipolytarnócnál a lökéshullám kidöntötte vagy magával vonszolta a fákat, és a rákövetkező nedves hamuhullással együtt 20-25 cm vékony tufával borította be az élőhelyet.
A kitörés rétegtani viszonyai, fő vulkáni eseményei a földtörténeti korskálán.