Tudják a kutyák, hogy mire gondol az ember?
Az állati elme működésével foglalkozó kutatások nagyon fontosak ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki az evolúció során az emberi gondolkodás, milyen az előzményei vannak az állatvilágban. Ehhez kapcsolódóan a kutyák és a gyerekek összehasonlítása is hosszú hagyományokra tekint vissza. Abban egészen biztosan hasonlók, hogy nem tudnak beszélni, ezért a kutatók viselkedéstesztekkel próbálják kikövetkeztetni, mire gondolhatnak.
„Rengeteg anekdota szól a kutyák elmeolvasó képességéről, de a kutatások nehezen haladnak előre, eddig egyetlen tanulmány sem volt elég meggyőző” – mondja Miklósi Ádám, az ELTE Biológiai Intézet vezetője.
Most azt vizsgálták, mennyit érzékel egy kutya a gazdája szándékaiból, és külön tudja-e választani a saját és a gazdája vágyakozását például egy tárgy iránt. Kubinyi Enikő, az ELTE Etológia tanszék tudományos főmunkatársa és a doktori dolgozatát a témából író Szánthó Flóra leporolt egy régi, a gyermekpszichológiában jól ismert kísérletet, és elhatározták, hogy megismétlik kutyákon.
A szóban forgó vizsgálatban pszichológusok 14 és 18 hónapos korú gyerekek elé két tálat tettek, az egyikben keksz, a másikban brokkoli volt. A kisgyerekek nem szeretik a brokkolit, de a kekszet igen. A kísérletvezető viszont bemutatta, hogy ő a brokkolit szereti, a kekszet viszont nem. Ezt követően a kisgyerekek elé tolta a tálakat és megkérdezte, kaphat-e valamit enni. A 14 hónaposok a kekszet nyújtották felé, mert nekik az ízlett. A 18 hónaposok viszont megértették, hogy a hölgy nem a kekszet, hanem a brokkolit szereti, ezért azzal kínálták. Szaknyelven szólva, megértik a vágy szubjektivitását, tehát azt, hogy ugyanazt a tárgyat egyesek kedvelik, mások utálják és képesek az érzelemkifejezésekből következtetni mások preferenciáira.
„Ha a kisgyerekek átlátják, hogy az általuk nem kedvelt tárgyat kell felkínálniuk, vajon képesek erre a kutyák is?” – tette fel a kérdést Kubinyi Enikő, a Frontiers in Psychology folyóiratban megjelent tanulmányukban.
A kísérletben egy játékot és egy karkötőt használtak a keksz és a brokkoli helyettesítésére, mert az nem volt életszerű, hogy a kutyák ételt adnak át másnak. A kutyák a várakozásoknak megfelelően a játék iránt érdeklődtek jobban. Ezután a gazda a karkötőt a kezében tartva hangokkal, mosollyal, a rajongás minden lehetséges jelével eljátszotta a kutyának, hogy a karkötő nagyon-nagyon tetszik neki. A játékkal szemben pedig undort mutatott.
„Ha ugyanezt eljátsszuk egy másfél éves gyereknek és utána megkérjük, hogy adja oda nekünk az egyik tárgyat, akkor valószínűleg a karkötőt hozza oda hozzánk, akkor is, ha ő a játékkal szeretne játszani. A kutyák azonban nem így tettek. Mindegyik a játékot vitte oda a gazdájának” – mondja Szánthó Flóra.
Mivel a közvetlen kontaktus lehetősége a játékkal túlságosan felvillanyozta a kutyákat, a kutatók elhatározták, hogy elérhetetlen helyre teszik a tárgyakat. Újabb 51 kutyát teszteltek két csoportba sorolva. Az egyik csoport gazdái a karkötő iránt “rajongtak”, a másik csoporté viszont kutyákhoz hasonlóan a játékért. Az érzelmek eljátszása után a tárgyak a vizsgálati szoba ablakpárkányára kerültek, így a kutya látta a tárgyakat, de nem érte el őket. Ez az elrendezés végre működött, mert a csoportok különböztek abban, hogy mennyit nézték a tárgyakat.
Ha a gazda a játékot “kedvelte”, a kutyák is főként a játékot nézegették, ám a másik csoportban ugyanannyit nézték a korábban érdektelen karkötőt is. Vagyis, ha fizikailag nem fértek hozzá a kutyák az általuk vágyott játékhoz, akkor kiderült, hogy valójában hatott rájuk a gazda érzelemkifejezése.
„Úgy tűnik, hogy a kutyák észreveszik, melyik tárgyat kedveli a gazdájuk, mégsem azt viszik neki oda. Talán nem tudják hatékonyan gátolni a késztetéseiket, esetleg nem tárgyválasztási feladatnak, hanem játéknak fogják fel a helyzetet vagy pedig, hasonlóan a másfél évesnél kisebb gyerekekhez, nem teljesen értik, hogy a társuk vágyhat másra is, mint ők” – összegezte Kubinyi Enikő.
Fotók: Járdány Bence
Forrás: ELTE
Borítókép