2026.11.17.
A hazai szélenergia-hasznosítás metamorfózisa
Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék terepgyakorlat

A szélmalmok már a történelmi Magyarország tájképében sem voltak idegenek, a hazai energetikai szabályozási tervek pedig most újra kaput nyithatnak a környezetbarát energiaforrás szélesebb körű elterjedésének. A szélenergia hazai történetéről Munkácsy Béla habilitált egyetemi docens, az ELTE TTK Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék vezetője rajzolt átfogó képet.

A 19. század második felében a Kárpát-medence vidéki horizontját még sok helyütt a tájba szervesen illeszkedő szélmalmok uralták. Az 1870-es évek történelmi Magyarországán több mint 850 szélmalom működött, döntően az Alföld szelesebb vidékein. Egyes mezővárosok (például Szeged vagy Kiskundorozsma) határában csaknem száz malom dolgozott egyidejűleg jórészt a kunhalmok és dombhátak tetején, valódi tájformáló hatást gyakorolva. Érdekes, hogy épp a szélklíma szempontjából kedvezőbb Kisalföldön és a Duna mentén inkább a vízimalmok és hajómalmok őrölték a gabonát, mivel a vízenergia megbízhatóbb, folyamatosabb termelést tett lehetővé.

Az alföldi szélmalmok jellemzően holland típusú, téglából vagy vályogból falazott építmények voltak. Nagyjából 10–15 méteres falmagasságukkal és 16–20 méteres rotorátmérőjükkel jól illeszkedtek a kultúrtájba, azonban működésük ennek megfelelően csak helyi jelentőségű lehetett: egy-egy malom mindössze 7,5–18 kW névleges teljesítménnyel üzemelt, és kedvező szélben legfeljebb 1–2 tonna gabonát őrölt meg naponta.

A lokális szélklíma megőrzése érdekében a malmok körüli 700–1100 négyzetméteres területen tilos volt magas fákat ültetni vagy építkezni, ez a szabály közvetlen hatással volt a településszélek térszerkezetére. A helyi alapanyagokból épült szélmalom így nem idegen testként, hanem a táj esztétikai és funkcionális karakterét meghatározó elemként jelent meg a földrajzi térben.

A változást a folyamatos üzemet és nagyobb termelékenységet biztosító gőzmalmok, majd később a villamosított malmok megjelenése hozta el. A technológiai váltást követően a többszázas állományból mára alig 15–20 műemlék szélmalom maradt fenn Magyarország területén.

Mednyánszky László: Félegyházi szélmalmok (1890 körül)

Mednyánszky László: Félegyházi szélmalmok (1890 körül) 

Átalakulóban a múlt század centralizált energiarendszere

A 21. századi energiatermelés térbeli dinamikáját a decentralizálódás jellemzi, ami örömteli visszatérés a hagyományos szélmalmok világába. Azonban jelentős változások is tetten érhetők, hiszen a mai korszerű szélturbinák toronymagassága eléri a 150–200 métert, lapátjaik hossza pedig a 75–100 méteres tartományban mozog. A méretek növekedését a fizika törvényszerűségei indokolják: a felszíntől távolodva a szél sebessége és így energiatartalma jelentősen megnő, a nagy magasságban dolgozó gépek így az ezredforduló technológiájára jellemző 25 helyett ma már akár 35% fölötti kapacitásfaktorral működhetnek hazánkban.

Mindeközben a teljesítmény is hatalmas növekedést mutat. Míg egy 19. századi szélmalom pár kilowattos teljesítményt nyújtott, egy mai szárazföldi szélturbina névleges teljesítménye 5000–10000 kW (5–10 MW) körül alakul, ami éves szinten akár 4–8 ezer háztartás villamosenergia-igényét is képes fedezni. Ez a szám persze az elektrifikációval – így leginkább az elektromos közlekedés és a hőszivattyúk térnyerésével – a jövőben csökkenni fog. A műszaki dimenzióváltás szembetűnő átalakulást eredményez a táj szerkezetében és vizuális karakterében. A több kilométeres távolságból is látható, 150–200 méteres fehér acéltornyok átrajzolhatják a megszokott horizontot és egyes kistájaink jellegét.

A szélmalmok és szélturbinák generációi

A szélmalom mellett a szélturbinák 3 generációja

Ez a változás azonban a tájtervező szakma számos képviselője szerint akár pozitív is lehet. „A szélturbinák jelenlétének nem törvényszerű következménye, hogy a tájképet vizuálisan ezek a berendezések uralnák. Ellenkezőleg, ezek optimális elhelyezése hozzájárulhat a kontúrok és kontrasztok harmonikusabb megjelenítéséhez a tájban” – írja 1996-ban megjelent tanulmányában Frode Birk Nielsen dán kutató. Ráadásul egyetlen magasabb és nagyobb teljesítményű szélturbina ötször akkora teljesítményre képes, mint az M1-es autópálya mentén jelenleg működő kistestvérei, így elterjedésük végeredményben akár kisebb tájterhelést is jelenthet.

Magyarországon a jelenleg működő, mintegy 325 MW-os összteljesítményt adó szélturbinák többsége az északnyugati országrészben, a Dévényi-kapu szélcsatornájában koncentrálódik, sok esetben a fő közlekedési folyosók közvetlen szomszédságában. Ez a térbeli elrendezés szándékos tervezési stratégia eredménye: az energiatermelési infrastruktúrát a már egyébként is terhelt, beépített közlekedési tengelyek mellé terelik, hogy megkíméljék az érintetlen, magas esztétikai értékű természetes- és kultúrtájakat. Az új ipari létesítmények így nemcsak áramot termelnek, hanem a modern tájhasználat és a műszaki infrastruktúra látványos szimbólumaivá is váltak, miközben sok ábrázoláson, plakátokon a fejlődést szimbolizálják.

Szélerőmű design

A természetet idéző zöld színek, a tiszta energiát jelképező szélturbinák és a békés mindennapi jelenetek vizuális üzenetei erősítik a fenntarthatóság hatását

Kevesebb napelem, több biogáz- és szélerőmű

A hazai energetikai szabályozás átalakulása és a legújabb kormányzati célkitűzések kaput nyitnak a szélenergia széles körű hazai térnyerésének. Bár Magyarországon a szélenergia jelenleg a villamosenergia-termelés mindössze 1%-át adja (elmaradva Ausztria vagy Románia 15% körüli arányától), a közeledő évtizedek gyökeres fordulatot hozhatnak.

Az ELTE TTK Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék közreműködésével készült európai léptékű modellszámítások (a RENewLand projekt kutatási keretrendszerhez illeszkedve) rávilágítanak arra, hogy 2030-ra a 4 000 MW-ot, míg 2040-re akár a 15 000 MW-ot meghaladó szélerőmű-kapacitás kiépítése is reális célkitűzés lehet. Ügyelni kell azonban a jelenleg erősen torz forrásszerkezet korrigálására: a napelemek esetében szerényebb, a rugalmasságot garantáló biogáz alapú termelésben jelentősebb növekedésre van szükség.

A szélenergia térnyerése nem feltétlenül hoz jelentős változást a magyar táj arculatában, hiszen új szélturbinák nem kerülnek tájkép- és természetvédelmi szempontból értékes területekre. Ha az összkapacitás a jelenlegi 40–50-szeresére bővül, az új turbinák akkor is csak az ország területének alig 1 százalékán fognak megjelenni.

A nagyléptékű növekedés tehát nem valósulhat meg a tájesztétikai értékek feláldozásával, mint ahogyan az ökológiai értékek megóvására is fokozott figyelmet kell fordítani. A térbeli energiatervezés (spatial energy planning) garanciát jelenthet a tájbarát megvalósításra; ennek hatékony kibontakoztatásához azonban célszerű lenne megyei szintű környezetgazdálkodási központokat létrehozni, amelyek szilárd bázisát teremthetnék meg a multidiszciplináris területi tervezésnek. A tudományosan megalapozott térbeli tervezés elveit követve a 2030–2040-es évek szélparkjai a táj harmonikus, klímabarát és a helyi közösségeket is gyarapító részévé válhatnak, miközben hazánk energiafüggetlenségének zálogát is jelenthetik.

Az igmándiak megbarátkoztak a szélerőművekkel

A hazai kapacitásbővítés másik kulcskérdése a társadalmi elfogadás. Az ELTE TTK Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék kutatócsoportja 2025-ben Kisigmánd és Nagyigmánd térségében kérdőíves felmérésben vizsgálta egy olyan közösség véleményét, amely már 20 éve a szélturbinák közvetlen közelségében él.

A létesítmények bezárását a válaszadók mindössze egynegyede (22,5%) támogatná, és a felszámolást kifejezetten sürgetők aránya is alig éri el a 10,5%-ot. A helyi lakosság több mint háromnegyede (77,5%-a) ellenzi a meglévő szélerőművek esetleges leszerelését és rosszallóan élné meg a berendezések kivonását a termelésből, ezen belül 39% a leghatározottabb elutasítással reagált és kifejezte ragaszkodását a technológiai fejlődést szimbolizáló eszközök iránt. 

Ezek az eredmények egyértelműen cáfolják azt a feltevést, hogy a valóban érintett lakosság a szélturbinák ellen foglalna állást; a tények azt bizonyítják, hogy az évtizedes együttélés során a szélenergia a kistérségekben a helyi infrastruktúra és tájkép elfogadott, stabilan támogatott részévé vált.

A borítóképen: az ELTE TTK Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék hallgatói egy 2024-es terepgyakorlaton Kisigmánd mellett