A Kárpátok időtlennek látszó erdei valójában több alapvető átalakuláson mentek keresztül az elmúlt 12 ezer évben. A tavak és tőzeglápok üledékében megőrződött pollenszemek megmutatják, hogyan változott külön-külön a nyarak és a telek hőmérséklete a földtörténet ma is tartó holocén korszakában, a hosszú klímatörténet pedig különösen fontos viszonyítási alapot ad ahhoz, hogy megértsük, mennyiben más az a felmelegedés, amelyet ma megtapasztalunk.
A jelenlegi globális felmelegedés jól mérhető folyamat: a Meteorológiai Világszervezet (WMO) adatai szerint 2015–2025 volt a műszeres megfigyelések 11 legmelegebb éve, 2025 globális átlaghőmérséklete pedig mintegy 1,43 °C-kal haladta meg az iparosodás előtti, 1850–1900-as átlagot. Európa ráadásul a világ leggyorsabban melegedő földrésze: az elmúlt évtizedekben a kontinens átlaghőmérséklete a globális átlag több mint kétszeresével emelkedett, 2025-ben pedig az átlagosnál 31 százalékkal volt alacsonyabb a hó borította területek aránya.
A változás a Kárpátokat sem kerüli el. A CARPATCLIM műszeres adatai szerint 1961 és 2010 között a hőmérséklet valamennyi évszakban növekedett, különösen az utolsó évtizedekben. A meleg időszakok gyakoribbá váltak, miközben a hideghez kapcsolódó szélsőségek (például a fagyos napok) száma csökkent. A hegyvidéki környezet változásait látványosan mutatja a hóborítás, amelynek időtartama a Kárpátok alacsonyabb és közepes magasságú régióiban szignifikánsan rövidült az 1961–2020 közötti időszakban.
Hogy mindez hosszú távon mennyire számít rendkívüli változásnak, azt néhány évtized meteorológiai méréseinek adataiból nem lehet megállapítani. A tavak és tőzeglápok üledékében azonban olyan természetes adatbázis rejtőzik, amely több ezer évre visszamenőleg szolgál információkkal az éghajlat változásairól.
Az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék, valamint a HUN-REN-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport és az NKE Vízi Környezettudományi Tanszék munkatársai, Magyari Enikő, Abigail A. Ofosu-Brakoh és Korponai János egy spanyol, finn és kínai kutatókból álló csapattal közösen végeztek fosszilis pollenek elemzésén alapuló éghajlati rekonstrukciót, a kutatás eredményeit 2026 szeptemberében publikálták a Communications Earth & Environment folyóiratban. Az új tanulmány azt vizsgálta, hogyan változott a nyári és téli hőmérséklet Kelet-Közép-Európában az elmúlt mintegy 12 000 év során. Magyari Enikő, a cikk egyik első szerzője a tanulmány elkészülését lehetővé tévő DOMINO-CLIMATE Élvonal projekt vezetője.
Mivel a különböző fafajoknak eltérő hőmérsékleti igényeik vannak, a pollenösszetétel változása információt hordoz az egykori éghajlatról. A kutatók öt középhegységi lelőhelyen – a szlovákiai Hypkaňa, valamint a romániai Steregoiu, Mohos, Sfânta Ana és Avrig közelében – vettek mintákat az üledékből közepes (400 és 1050 méter közötti) tengerszint feletti magasságban, mivel az itt élő fák különösen érzékenyen reagálnak a szezonális hőmérséklet változására. A fosszilis pollenadatokat ezután csaknem ezer modern, kelet-közép-európai pollenmintával kalibrálták, majd az öt rekonstrukciót regionális adatsorrá egyesítették.
Három helyszín a Kárpátok természetes klímaarchívumaiból: a Hypkaňa-láp Szlovákiában, a Mohos-tőzegláp és a Szent Anna-tó Romániában
Mást mesélnek a telek és a nyarak
A rekonstrukció egyik legfontosabb eredménye, hogy az utolsó jégkorszakot követő, 11 700 évvel ezelőtt kezdődött és jelenleg is tartó holocén korszak éghajlatváltozását nem lehet egyszerűen felmelegedésként vagy lehűlésként leírni. Ugyan a korai holocénben a nyarak és a telek egyaránt gyorsan melegedtek, ezután azonban útjaik szétváltak.
A nyári hőmérséklet körülbelül 7200 évvel ezelőtt érte el maximumát, amely a rekonstrukció szerint 1,4 °C-kal haladta meg a holocén átlagát. Ezt többezer éves lehűlési tendencia követte: a tanulmány szerint 6100 évvel ezelőttől 1100 évvel ezelőttig a nyári hőmérséklet összesen mintegy 1,9 °C-kal csökkent.
A tél egészen másképp viselkedett. A téli hőmérséklet a korai holocén után is tovább emelkedett, és csak mintegy 2100 évvel ezelőtt érte el maximumát. Vagyis a holocén jelentős részében a nyarak fokozatosan hűltek, miközben a telek melegedtek, tehát folyamatosan csökkent a kontinentális éghajlatra jellemző nagy különbség a nyári és téli hőmérsékletek között.
A Kárpátokból rekonstruált hőmérsékleti adatok az elmúlt 12 000 évben, a narancssárga görbe a nyári, a kék a téli hőmérséklet holocén átlagtól való eltérését mutatja
Ennek hátterében többek között a Föld pályaelemeinek lassú változása áll. Ezek évezredes időskálán megváltoztatják, hogy az egyes évszakokban mennyi napsugárzás éri az északi féltekét. A rekonstruált nyári trend szorosan követi a nyári besugárzás hosszú távú változását, és a téli rekonstrukcióban is kimutatható a téli besugárzás hatása. A kutatás eredményei megmutatták, hogy egy éghajlat történetét nem mindig lehet az éves átlaghőmérsékletből megérteni: a különböző évszakok akár ellentétes irányban is változhatnak.
A „8200 éves esemény”
A lassú, többezer éves változások mellett volt egy különösen látványos rövid epizód is: mintegy 8200 évvel ezelőtt az északi félteke számos térségében hirtelen lehűlés következett be. A Kárpátok pollenadataiban ez a teljes 12 ezer éves időszak egyetlen, rövid idejű hőmérsékleti kilengése.
A rekonstrukció szerint ebben a földtörténetileg rövid, 190–290 éves időszakban a nyári hőmérséklet mintegy 2 °C-kal, a téli pedig 2,4 °C-kal csökkent, majd körülbelül másfél évszázad alatt jelentős visszamelegedés következett. Az úgynevezett 8200 éves eseményt valószínűleg az idézte elő, hogy az észak-amerikai jégtakaró olvadásából hatalmas mennyiségű édesvíz jutott az Atlanti-óceánba, átmenetileg legyengítve az óceán nagy léptékű, észak felé melegebb, dél felé hidegebb vizet szállító áramlási rendszerét (AMOC).
A holocén éghajlatváltozásai és a globális felmelegedés: két külön történet
A holocén kor hőmérséklet-változásait tehát hosszú távon elsősorban a Föld pályájának és besugárzási viszonyainak lassú változásai, valamint az óceáni és légköri cirkuláció módosulásai alakították. A napjainkban gyakran tárgyalt globális felmelegedés fő oka ezzel szemben az üvegházgázoknak (szén-dioxid, metán és dinitrogén-oxid) az emberi tevékenység következtében rekordmagasra emelkedett koncentrációja. A WMO adatai szerint 2024-ben e gázok koncentrációja az elmúlt 800 000 évben nem látott szintet ért el.
A másik fontos különbség, hogy míg a holocén változásainak többsége évszakosan eltérő és többezer éves léptékű volt, addig az üvegházgázok magas koncentrációja széleskörű és rendkívül gyors felmelegedést hoz Európába. A paleoklíma-adatok épp abban segítik a kutatókat, hogy a természetes változékonyságot alapul véve felismerjék, ha az éghajlati rendszer ettől eltérő pályára kerül.
A Kárpátok különösen érzékeny jelzőrendszer
A hegyvidékeken már viszonylag kis hőmérsékleti változás is nagy ökológiai következményekkel járhat, a felmelegedés egyértelmű hatással van a hóhatárra, a fagyos időszak hosszára, a vegetációs időszakra és a talaj vízháztartására.
A műszeres megfigyelések szerint a Kárpátokban már ma is egyértelmű az éves és szezonális melegedés, különösen erős változás pedig a nyári hőterhelésben és a telek enyhülésében figyelhető meg. A hóborítás rövidülése azt jelzi, hogy a változás nem pusztán a hőmérő számaiban jelenik meg, hanem a hegyvidéki környezet működését is átformálja. Éppen ezért fontos tudnunk, hogyan reagáltak ugyanezek az ökoszisztémák korábbi éghajlati változásokra.
A pollenadatokból látható, hogy a korai holocénben a fenyő és a nyír visszaszorult, ezzel párhuzamosan a melegkedvelő lombos fák – tölgy, szil, hárs és kőris – egyre jobban elterjedtek. Később a luc, majd a gyertyán és a bükk szerepe növekedett. Ezek a változások ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy az erdők nem azonnal reagálnak az éghajlatra. A fajok vándorlása, egymással való versengése, a tüzek és az emberi tájhasználat is alakítják őket.
Középhegységi erdő a Kárpátokban (Fotó: Jakab Gusztáv)
Mit nem mondhatunk a rekonstrukció alapján?
A 12 000 éves pollenrekonstrukció és a mai műszeres adatok időfelbontása nagyon különbözik, ezért a tanulmány nem alkalmas arra, hogy a legutóbbi néhány évtized gyors felmelegedésének nagyságát közvetlenül összehasonlítsuk egy-egy holocén évtizeddel. Ez különösen fontos a tanulmány ábráin szereplő „modern” érték értelmezésénél, ami nem a 2020-as évek mai klímáját jelenti, hanem az utolsó 200 év pollenből rekonstruált átlagát. A jelenlegi felmelegedés ütemének vizsgálatához ezért műszeres meteorológiai és újraelemzési adatokat kell használnunk.
Bizonytalanságot jelent az is, hogy a pollen összetételét nem kizárólag a hőmérséklet befolyásolja az emberi hatás felerősödését követően. Az erdőirtás és a legeltetés különösen a késő holocén adatait módosíthatja. A tanulmány ezért maga is óvatosságra int például a késő holocén téli lehűlés nagyságának értelmezésekor.
A kutatás talán legfontosabb tanulsága, hogy a természetes klímaváltozás sebessége, térbeli mintázata és kiváltó oka rekonstruálható. Ez teremti meg azt a hosszú távú referenciát, amelyhez a jelenlegi változásokat mérhetjük. A rövidülő hóborítás, az enyhébb telek és a fokozódó nyári hőterhelés már ezeknek a változásoknak a kézzelfogható jelei.
A kutatásról egy Behind the Paper írás is készült, amely betekintést enged a módszertanba, a mintaterületek kiválasztásába és a nemzetközi együttműködés folyamatába.
Borítókép: Nature